Ami miatt ez a cikk született egy szomorú esemény: a mai nappal kezdve számomra a hip-hop/r’n’b úgy ahogy van: temetetlen halott.
Az utóbbi időkben sem történt valami sok a hip-hop világban, de a mai nap olyan intenzív adagot kaptam a jelen, teljesen értéktelen felhozatalból, hogy gyászkeretes szöveget kéne beilleszteni ide. Nade: nagy a feje, búsuljon a ló…

Nem mintha ilyesmi először történne velem, de azt gondoltam, hogy ez később fog bekövetkezni. Eltemettem már a rock-ot, goa-t, trance-et és most itt az újabb halott. Valószínüleg nem sokan vannak ezen a véleményen ezért szeretném kicsit kifejteni mire is gondolok…
Életkoromnál fogva nem élhettem meg a rock születését de a többi születésekor ott voltam, figyeltem és örültem az újszülöttnek. Szerencsére minden említett stílus felbukkanásakor sikerült az elsők között beszerezni az új infókat, release-eket, részt venni az összes bulin amin csak érdemes volt (földrajzi elhelyezkedést figyelembe véve, persze). Így utólag visszatekintve megérte minden egyes pillanat, de a halál előtti agónia mindenütt kiábrándító volt, ahogy jelenleg is. Mindenevő vagyok, nemcsak a munkámból kifolyólag de lelkületileg is – a jót szeretem, a rosszat elfelejtem. Amikor az ember találkozik valami újjal, akkor igyekszik megismerni azt, aztán dönt hogy tetszik-e neki vagy sem… Ha tetszik akkor lubickol a friss információáradatban, belekóstol mindenbe amibe bír és vagy csömöre lesz tőle vagy kiválasztja a neki tetsző ízeket és azokkal él ameddig lehet – azt hiszem ez olyan alapigazság ami a világon mindenre ráhúzható. Csavar: bejön a képbe a kommunikáció/információelmélet…

Szóval azon filóztam, hogy miért van az, hogy egy kifutási idő után már csak hulladékot képes termelni a zeneipar, legyen szó bármilyen stílusról. És oda jutottam, hogy világunkban ez nem is lehet másképp – maga a világ szerkezetének szövete ítéli halálra az elemeit, és ez alól csak nagyon kevés kivételt látok (és lehet hogy azok sem kivételek, pusztán még nem jött el a vég számukra). Vegyük pl. a hip-hop – ot. Amikor megszületett a Rapper’s Delight akkor senki nem gondolta hogy az általa mutatott stílus ilyen mértékben fogja meghatározni a világot mint manapság. Friss volt, valami új, amiben el lehetett mélyedni és felfedezni. Bőven volt tér a próbálkozásoknak és ragyogó eredmények születtek, részben az újszerűségük miatt, részben mert tényleg maradandó művek születtek. Nevezzük ezt a felfutási szakasznak. Természetesen volt itt akkora káosz, hogy ember legyen a talpán aki kiigazodott a gombamód szaporodó formációk zenéi között, de mindig akadt pár kiemelkedő darab ami meghatározta, körvonalazta azt, hogy miről is szól a stílus és mit akarnak vele az emberek. Ezek a darabok jórészt fenn is maradtak… Ezek a saját maguk által húzott határok nemcsak azért voltak fontosak egy-egy stílusban mert így a hovatartozást hangsúlyozni lehetett, de abban is segítettek hogy tisztuljon a kép – a kezdeti boom után mindenképpen összéb kellett húzni a határokat hogy a stílus kialakítsa a rá vonatkozó hangsúlyos jelleget és megszabaduljon a szeméttől. Nevezzük ezt a lecsengési szakasznak. Mikor már megszilárdultak a határok és nem volt megkérdőjelezhető az információ hasznossága (pontosabban: önfenntartó reprodukció) kialakult a pezsgő élet: számtalan formáció, számtalan inspiráció, minőségi eredmények. És természetesen megkezdődhetett a határok tágítása, ez fontos… Amikor az információhalmaz olyan fogalomtért ír le, ahol nincs veszélye egy korábban létrejött, aktív fogalomtérrel való redundanciának akkor valahogy minden helyreáll – a felbomlás veszélye nélkül lazulnak a korlátok, kiteljesedik az alkotói folyamat, mégsem megy ez a külvilág rovására, sőt, olyan interakciók jönnek létre melyek a külső/belső világot egyaránt színesítik és teljesebbé teszik. Nevezzük ezt a kitartási szakasznak. Ez az, ahol szinte akadálytalanul terjed az információ, a külvilág ellenállásától nem zavarva – mert a külvilág is profitál abból hogy új elemeket épít magába. Sajnos ez a szakasz nem tartható fenn mindörökre – eddig egy példa sincs rá a világon hogy ez megtörténhet, azaz pardon, egyet találtam: az evolúció (és ahogy Einstein mondta: az emberi butaság, de reménykedem hogy az nem 🙁 ). A kitartási szakasz azért sem tartható fenn hosszútávon, mert megkezdődik a belső információtérben a harc a domináns információtöredékek birtoklásáért. Hogy ez jellemző emberi tulajdonság vagy alapigazság a világegyetemben nem világos számomra, de úgy tűnik hogy az információ próbálja minél pontosabban meghatározni magát/célját és a lehető legkisebb fizikai térben elfoglalni a lehető legnagyobb szemantikai teret.
Hogy egy kicsit a vizuális típusoknak is segítségére legyek álljon itt a következő kép:
Képzeljünk el egy magas hegycsúcsot. Ahogy a hegytető látszik a legtávolabbról, bármilyen irányból, úgy a domináns információtöredékek is itt foglalnak helyet és fontossági sorrendben haladjunk lefelé a hegy lábáig. Tegyük fel, hogy a hegy valahol beér a tengerbe és legyen a tenger a külvilág információhalmaza, amely alatt ahogy már nem látszanak a hegy domborzatai úgy a belső fogalomtérbe tartozó információtöredékek is elvesznek, nem láthatóak (de nem semmisülnek meg).
Szóval minél pontosabban körülhatárolható az információhalmaz célja, annál magasabb csúcsot kapunk, nagyon meredek lejtővel. Egy adott ponton olyannyira tűszerűvé válik a hegyünk, hogy elkerülhetetlen a stagnálás: a lentebb található információtöredékek már nem képesek megtartani a minél magasabbra törekvő új és már ottlévő töredékeket. Ez nagyon ritka esetekben komplett összeomlással is járhat, de ez ritka (pl. egy téves matematikai elmélet, de ez bonyolultabb kérdés mert mint a válós életben itt is lehet hogy egy új, kiemelkedő információhegy emészti fel egy meglévő elemeit vagy egy összedőlő dönti le…). Evvel el is érkeztünk egy információhalmaz életének utolsó szakaszához, nevezzük ezt elhalási szakasznak. Ez alatt két fogalmat is lehet érteni és mindkettő helyes és a valós világban igazolt: egyrészt a megsemmisülő hegy példájára a komplett elnyelődő információ, másrészt a halmaz maximális fenntartható arányait elérő információtömeg mely ugyan fennmarad, de a fejlődés, az újdonságok megjelenése, olyan lecsengő szakaszba érkezett melyben az új információk fontosságuknak megfelelően időben exponenciálisan jelennek meg, azaz egyre lassabban minél fontosabbak…

Bonyolultnak hangzik? Egyáltalán nem az… ha a valós világban nyitott szemmel járunk és analógiákat képezünk akkor azokat mindenre kivetíthetjük és helyt állanak bármilyen terepen. A buddhizmus tanai szerint az embernek kb. ezer talányt kell megfejtenie hogy kikerüljön az élet körforgásából és elérjen a nirvána állapotába – valahol ennek analógiájára nekünk is össze kell állítanunk a saját kis tyúkszaros életünk alaptételeit melyeket bármikor alkalmazhatunk a saját univerzumunkban.
Hogy visszakanyarodjak oda ahol kezdtem: sajnálatos módon ma lettem teljesen biztos benne hogy a hip-hop/r’n’b számomra már egy ideje a lecsengési fázisban van, csak eddig nem akartam róla tudomást szerezni. Ez a hegy számomra nem fog összeomlani soha, de sok újat (és evvel együtt jót) már nem várhatok tőle. Mit tehet az ember ilyenkor? Elgondolkodik a régi szép időkről, kinyit egy sört és tekintetét a hegy legszebb csúcsaira függeszti…

The RootsÍme, számomra itt az egyik legszebb csúcs a saját különbejáratú hegyemről: The Roots, Come Alive, 1999. Hibátlan.

Ha valaki nagyon akarja hasonlítsa csak össze az új Snoop Dogg-al (The Blue Carpet Treatment, 2006)… a különbség ordító, pedig ugye, Snoop-nak is van helye a hegy csúcsán és az új album is oda lett becélozva. Sajnos, az új lemeze csak nagy jóindulattal mondható középszerűnek. Unalmas önismétlés, semmitmondó önfényező szövegek (nem unalmas még a “ki a fasza gyerek” klisé???), lapos groove-ok… az egyetlen pozitívum hogy jól szól (de a Roots lemez annál is jobban). Amelyik kutya ugat, az nem harap…a gyökerek pedig szilárdan kapaszkodnak a talajban.

Stílusok/divat kontra információ/kommunikáció
Cimke:                                     

Egy gondolat a “Stílusok/divat kontra információ/kommunikáció” -hoz

  • 2007-01-05 at 10:14
    Permalink

    Zsolt!

    Nagyon szépen átszőtted a magad kis burkológörbéiddel lefedett filozófiáddal ezt a nekrológot. Teljesen egyetértek azzal, hogy a hip-hop a végét járja. Viszont ahogyan a rock is meglehetősen régi bútordarab a stílusok közt – mégis visszajön néha – a rap is újászülethet még. Gondolok én itt természetesen az igényes, komoly produkciókra. Némi analógiát lehet vonni egyéb műfajokkal is de kétségtelen hogy a fenti két esetben már inkább gyűjtőfogalmakról beszélünk mintsem pillanatnyi fellángolásról (mint pl.: jungle-drum n bass és 2step stb. voltak). Az említett időszakok egy-egy stílusban át-át ültethetőek a modernebb irányzatokra is. Szerintem mostanában éljük a kitartás időszakát példul a progresszív techno-house illetve psytrance és a triphop downtempo esetében. Érdekes a lecsengése viszont az electro ill. break-nek newschool néven. Szinte teljesen sikerült újászületnie, természeteset teljes mutációval és technikai eszközcserével.

    Véleményem szerint a jövő zenéje mindíg valamiféle fúzió, az előző, leköszönő stílusok keveréke. Szükség van hozzá innovátorokra akik pofátlanul felrúgják az addigi konvenciókat és egészen újat alkotnak.
    (Ez jókora közhely viszont egyben egy nélkülözhetetlen adalék is.)

    Az elektronikus zene korát éljük. Lassan még az öregek is elfogadják a rádióból zizegő kommerszebb house és ambient darabokat.

    Ez egy olyan iparág ami talán a legegyedülállóbb művészetre épül. Végülis “mihez tudnád hasonlítani a zenét” Mi akik benne élünk zenészek, rajongók, szívügyünknek tartjuk egy-egy stílus életvonalát és formálódását és nem hagyjuk szó nélkül ha igénytelenné válik egy szívünknek kedves hangzás.

    R.I.P Hip-Hop

    Mátyás

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.