Pont 40 éve történt

… hogy 1967 június 2.-án megjelent a Beatles Seargent Pepper’s Lonely Hearts Club Band című lemeze. Azon kívül, hogy milyen sikertörténet része volt, a technikai részletek sem mellékesek. A lemez 2 db. 4 sávos magnóval készült melyek szinkronizáltan futottak a stúdióban így tulajdonképpen 8 sávon dolgoztak a fiúk.
(Megjegyzés: mivel 1-1 sáv kellett mindkét magnón a szinkronizáláshoz ezért a 8 sáv gyakorlatilag 6 volt.)
Ez nem volt kis szó akkoriban. Egyrészt a szinkronizálás még mindig gyerekcipőben járt, másrészt a felvételek 6 sáv esetén is sokszor közösek voltak, pl. dob+basszus, ének+vokálok, gitár+szitár, kiegészítő hangszerek csoportjai, stb. A keverésnél ez nem könnyítette meg a technikus dolgát…
Bezzeg ma! A jelenleg futó munkák között csak elvétve dolgozunk 18 szimultán felvételi sávnál kevesebbel, hogy a keverés során felgyülemlett sávok számát meg se említsük, mert gyakran közelíti a 100-at… Sávonkénti és csoportos effektekkel természetesen mindenütt.
És változott valami? A technika haladt, de kitűnik hogy jó eredményt bármikor el lehetett érni, ha az ember kreatív volt és kihasználta a rendelkezésre álló eszközeit és erőforrásait. Ma szinte senki nem csinál köztes bounce-okat (render-eket). Majd a végén egyben… És amekkora szabadságot ad a technika olyannyira növekszik a szabadsággal együtt járó bonyolultság is. A 2×4 sávos munkafolyamat pl. rengeteg köztes bounce-ot követelt, és a lehető legjobb minőségben. Néha előre kellett számolni a még fel sem vett hangszerekkel, hangszercsoportokkal, figyelni a dinamikára és ki tudja még hány dologra. Ma ezt senki nem teszi meg, nincs rákényszerítve – hozzászoktunk hogy minden megoldható az utómunka során. De elég egy apró sérülés a merevlemezen, egy hibás projekt file, egy véletlenül megmozdított poti amit nem vettünk észre és lehet keresni a megoldást.

Még egy dolog: közel 1 évig állt bevetésre készen a stúdiónkban egy Otari MX 5050 mkIII 8 sávos magnó. Mindenki aki csak meglátta rajongott érte és szeretett volna dolgozni rajta. A hangjáért, a dinamikájáért, a feeling-ért… vajon hányan tudták hogy miről beszélnek és hányan beszéltek megérzésekről, legendákról meg innen-onnan hallott véleményekről? Ma már senki nem akarta megfizetni az evvel járó többletköltséget – a szalagot, az extra felvételi időket, a plusz időket amik a számítógépes transzferhez szükségesek… Kivontuk a forgalomból – örökre egy békésebb helyre távozott. Állítson neki ez a bejegyzés egy utolsó emléket. Nyugodjék békében.

Fogunk vajon hasonló szuperlatívuszokban, rajongástól párás szemekkel beszélni 10-20-30 év múlva a mai technikai eszközökről? Vajon működőképesek lesznek akkor is? Emlékszünk rájuk egyáltalán? Költői kérdések…