Riders On The Storm

Ha már potya, legyen kövér: szombaton kötelező volt a Riders On The Storm koncert a Margitszigeten. 2 élő Doors taggal plusz 3 vendégzenésszel Budapest leghangulatosabb szabadtéri helyszínén nem foghat mellé az ember, pláne ha megpakolta a hátitáskát némi sörrel is. Örömmel konstatáltam a Cult buliról ismerős arcokat is, jó látni hogy mások is rendszeresen űzik ezt a remek sportot…

Olyannyira nem kezdők, hogy volt aki 4 szék (ebből 2 igazi lowrider :)) + babakocsi setup-al jött, öröm volt látni hogy az emberek figyelmet fordítanak a legkisebbek színvonalas kulturális képzéséről is. A kissrácok elmondhatják hogy ők még hallották élőben Manzareket és Kriegert.


Csekély háromnegyed órás késéssel indult a buli, ami egyáltalán nem volt baj, tekintve hogy a haverok is késtek, addig is körbejártam és találtam egy szuper helyet a füvön ahonnan látni és hallani is egyformán jól lehetett. Ameddig köröztem a megfelelő préda helyre várva avval a meglepő ténnyel szembesültem hogy a hajléktalanok ezúttal nem az üres üvegekért jöttek. Kisebb csoport gyülekezett az egyik nem túl távol eső pados részen, látszott rajtuk hogy rajongók és tizenéves koruk óta ez nem változott. Megható ünnepi érzés volt őket nézni – mindenki kitett magáért a csapatban, tisztább ruhák, fésültebb hajak, szolid kétliteres műanyagpalackok – egyáltalán nem lógtak ki a tömegből. Sajna erről fénykép nem készült – a hangulat olyannyira bensőséges volt, hogy eszembe se jutott hogy a gépet elővegyem.
Alíghogy megtaláltam a helyet elindult a buli, felcsendültek az első hangok, lehetett sejteni hogy szuper estének nézünk elébe. Ahol ültem remekül lehetett hallani mindent és a hangosítás is OK volt, a lábdob kivételével, ami csak tompán puffogott, de amikor megérkeztek a haverok megbeszéltük hogy ez koncepció lehetett és nem hiba.

A közönség is hasonlóan élvezte a zenét mind bent, mind pedig kint – azt gyorsan megbeszéltük hogy nehéz lett volna akarattal választani a két helyszín között. Van valami családias hangulat kint ami teljesen másképp közvetíti az embernek a zenét – kevésbé vibráló ugyanakkor pszichedelikusabb volt az a hangfüggöny ami a kinti füleket érte – persze egyéni hangulat alapján osztályozva. A tapsból és bekiabálásokból ítélve bent sem volt rossz a fogadtatás.

Olyannyira nem hogy a kinti tömeg egy része ekkor erőteljesen befelé kívánkozott és a magyar ha keres, akkor talál rést a biztonságon: pont előttem sikerült a kerítés rácsai közötti kis helyet megtalálniuk a felderítőknek, az ötéves gyerekeknek, akik szépen be is lógtak. A többi gyerek ezt látva rohant utánuk befelé, utánuk a szülők, majd megérkezett erős apuka is aki kézzel-lábbal feszegette a rácsot ahogy bírta. Mikor kb. már 50 ember volt bent a fák alatt érdekes fordulat történt – az emberek elszégyellték magukat, megfordultak és elkezdtek kijönni. Kis idő elteltével már senkit nem érdekelt a rácson tátongó lyuk, meg se próbáltak belógni. Lehet hogy kint még jobb volt mint bent?


Maga a program szinte pontról pontra követte a beharangozóban megadott dalokat, sok újdonságra itt nem lehetett számítani, a sorrend volt az egyedüli bizonytalan. Megállapítottuk hogy az énekhang többé-kevésbé hihetően követi Morrison hangját, a hangsúlyok/hanglejtés teljes figyelmen kívül hagyásával. Ezért kár volt – de jó lett volna ha korábban érnek ide és találkozik a Cult és Manzarek csapata – korábban Ian Astbury volt a Morrison imitátor és valahogy ő hihetőbbnek, igazibbnak tűnt. A ráadásra viszont beleadott mindent a csapat – a Riders On The Storm módosított és kiszínezett verziója bár lágyabb volt mint az eredeti de így is mindenkit mellbe vágott, a záró Light My Fire pedig telitalálat volt – bent és kint közösen énekelt a tömeg a zenekarral. A buli utáni hazavezető úton senkinek nem volt egy rossz szava sem. Nem is lehetett, az este minden szempontból tökéletesre sikerült. Örült a zenekar, örültek a nézők és a potyázók, örültek a (rajongó) hajléktalanok.